Drága Barátaim!
Fir 2004.01.12. 14:26
Ez egy nagyon szomoru vers amit Veronics nevében irt Fir!
Köszy Fir!
Drága Barátaim….
Írta: Fircorwen
(Ennek a kis „szösszenetnek” semmi köze az eddigi fanfic-jeimhez, és valószínűleg az elkövetkezőhöz sem lesz(bár ki tudja…), ez csak úgy jött.
Tehát: Veronica a Fennsíkon maradt, míg a többiek hazamentek. Többé sose tértek vissza hozzá….)
Egyedül vagyok.
Ez a két egyszerű szó annyira tud fájni, hogy az már szinte elviselhetetlen.
Kint tavasz van, ragyog a nap, minden gyönyörű, de én mégsem tudok ennek örülni. A Faház üres, ahogy a szívem is. Csak én vagyok, egymagam. Most, hogy itt fekszem az ágyamban és egy régi fényképet szorongatok, eszembe juttok Ti, drága barátaim. Elmentetek. Oly rég elmentetek. Hány éve is volt? Negyven? Vagy ötven? Nem tudom. Már jó ideje nem számolom.
Akkor, sok éve, mikor megtaláltátok az hazautat kértetek, hogy menjek veletek, de én maradtam. Máig sem tudom miért, de már nagyon bánom ezt a döntést. Emlékszem a könnyeitekre; arra a szomorúságra, amit a szemetekben láttam. Valahol mélyen éretzetem, hogy akkor látlak Titeket utoljára, de nem akartam elhinni. De ha még el is hiszem, akkor sem lenne most könnyebb…
Hiányoztok! Istenem, annyira hiányoztok! George, Marguarite, John, de legfőképpen Te, Ned! Szerelmem…
„Visszajövünk érted Veronica, eszküszöm!” Ezt mondtad, és én el is hittem. Vártam rád. Hónapokat, éveket, de Te nem jöttél. És nem csak Te, egyikőtök sem jött!
Miért nem? Miért hazudtál, Ned? Én igazán szerettelek! Bíztam benned! Mégis becsaptál… Rengetegszer sírtam emiatt, és még most is kicsordul a könnyem, ha rágondolok.
Egyedül vagyok, megöregedtem.
Magányosan, épp úgy , ahogy a fiatalságomat is töltöttem. És ha Rátok gondolok, arra néhány boldog évre, amíg voltatok nekem, még jobban rám telepszik a magány. Ti voltatok a családom. Szerettelek benneteket. És úgy gondoltam, én is fontos vagyok Neketek. De azt hiszem, tévedtem. Elfelejtettetek.
Vagy van valami nyomós indok arra, hogy nem jöttetek vissza hozzám? Nem hiszem. Erre nincs mentség. Arra gondolni sem merek, hogy valami történt veletek a hazaúton. Az nem lehet! Képtelenség! De ha mégis így lenne, bocsássatok meg…
Alkonyodik. Kint elcsitulnak a zajok.
Nagyon fáradt vagyok, de nemsokára pihenhetek. Végre véget ér minden. A magányom is. Újra láthatom a szüleimet és….talán Titeket is, drága barátaim.
Csend van. Mindenütt. Mégegyszer ránézek a fényképre, majd magamhoz szorítom, mintha csak Benneteket ölelnélek. Most látlak Titeket, és egyre közelebb kerültök hozzám! Meleg, szerető fény vesz körül. Ti is itt vagytok, érzem! Most már nem fáj semmi, minden gondom elszállt, boldog vagyok…
|