Ezernyi kicsi fénypont

                                                 1. fejezet

 - Veronica! - kiáltott Ned az előtte lépkedő lánynak, miközben az

erdőben haladtak vissza a faház felé  a zanga-faluból.

 - Mi van?  - kérdezte hűvösen Veronica és hátrafoldult.

A lány úgy érezte, hogy a kapcsolata Neddel kezdett nagyon

elmélyülni, és ezt nem akarta. Szerette a férfit, de félt a jövőtől. Ezért

az utóbbi néhány hétben igyekezett hidegen viselkedni vele, bár ez

nagyon nehezére esett.

 - Mi bajod velem?  - kérdezte kétségbeesett hangon Malone.

 - Az égvilágon semmi! - morogta a lány, majd megszaporázta a lépteit.

Malone elkapta Veronica karját, magafelé fordította és mélyen a

szemébe nézett. A lány úgy érezte,  hogy elgyöngül.

 - Hetek óta alig szólsz hozzám. - mondta Ned halkan, miközben

szorosan magához húzta Veronicát.

 - Meg van rá az... - kezdte ő, de a férfi csókja beléfojtotta a szót.

Veronicának már nem maradt ereje tiltakozni. Érezte, ahogy Ned

végigsimítja a combját, majd keze  egyre feljebb kúszik- a derkára, a

mellére - és ettől elöntötte a forróság. Nem akarta, hogy vége  legyen

ennek a pillnatanak. De a tudata mélyéről érkezett egy kiáltás: "NEM!".

Veronica beleharapott  Ned ajkába, majd ellökte magától a férfit.

 - Ned! - hangja inkább volt szenvedélyfűtött, mint haragos. Megpróbált

úrrá lenni lélegzetvételén: -  Nem szabad!

Azzal sarkon fordult és elindult az ösvényen.

A nap hátralévő részében nem szóltak egymáshoz egy szót sem.

 - Elmondanád végre, hogy mi a gond? - kérdezte Malone, amikor este

a lobogó tábortűz mellett ültek.

 - Ned... - kezdte Veronica - Mi nem egy világhoz tartozunk...

 - Ezt hogy érted?

 - Te visszamész Londonba, amint megtaláltátok a kiveztő utat, de

nekem itt kell maradnom, hogy...

 - ...hogy megkeresd a szüleidet. - fejezte be helyette Malone, és

megcsókolta a lányt. - Ne arra  gondolj, hogy mi lesz, hanem arra, hogy

mi van.

 - Ez nem ilyen egyszerű... - mondta Veronica.

 - Dehogy nem! - Ned ismét megcsókolta. - Szeretlek Veronica!

 - Én is szeretlek! - suttogta a lány.

 - Akkor mi a baj? - kérdezte halkan Malone és közben gyengéden

végigsimította Veronica arcát.

 - Te el fogsz menni!

 - Nem!

 - De igen!  - mondta Veronica, és elhúzódott Nedtől. - És azt nem

élném túl.

 - Nélküled nem megyek sehová! - bizonygatta Malone.

 - Talán nem szeretnél újra Londonban lenni? - kérdezte keserűen

Veronica.

 - De igen... téged viszont soha nem hagynálak el!

 - Persze! - mondta szárazon a lány , felállt, és hátat fordított Malone-

nak. - Most ezt mondod, de  később...

Ned a lányhoz lépett és átölelte:

 - Ne gondolj arra, hogy mi lesz később! - mondta halkan, majd csókot

lehellt Veronica arcára.

Veronica érezte, hogy most nem lesz ereje tiltakozni. Hagyta, hogy Ned

kezei végigsimítsák a testét,  amitől mindenhol apró tüzek gyúltak a

belsejében. Pár perc múlva már nem volt rajtuk egy ruhadarab sem.

Sokáig szerelmeskedtek...

Órákkal később, mikor a tűz már csak pislákolt, és a szerelmesek

mélyen aludtak egymás  karjaiban, két fehér köpenyes, csuklyás alak

lépett ki az erdőből. Magasak voltak, karcsúak, lábuk alig érintette a

földet, mintha csak úsztak volna a levegőben.

 - Lintintiwe! Biztos, hogy ezt kell tennünk?  - kérdezte az egyik

csilingelő, gyönyörű hangon.

 - Igen, Míririlya! - felelte kurtán a másik, és közelebb lépett az alvó

párhoz.

 - Nem kéne várnunk addig, amíg a gyermek megszületik? - erősködött

Míririlya.

 - Addigra népünket elpusztítják a drow-k, ezt te is tudod. - mondta

komoran Lintintiwe, majd letérdelt Veronica mellé. - Most kell átadnunk

neki a tudásunkat.

 - Én még most is kételkedem, hogy egy embernél biztos helyen

lesznek... - jegyezte meg az első.

 - A másikban is, és mint láttad, nem okozott csalódást. - szólt  a másik.

 - De ez még csak most fogant! - kötötte az ebet a karóhoz az Míririlya.

 - Nincs több időnk, nem érted?! - csattant föl a Lintintiwe, majd

mindkét kezét Veronica fölé  tartotta, különös szavakat kántált:

 - Lya i  hande, hína nya! -  mire a lányt kékes színű, ragyogó fény

öntötte el. Ez alig néhány  másodpercig tartott.Mikor véget ért,

Lintintiwe felállt, és még két szót suttogott: - Varya telimbo!  - majd

hátat fordítottak, és mindketten eltűntek az erdőben.

                                        2. fejezet                                  

Néhány héttel később...

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Veronica az ágyában feküdt és szörnyen érezte magát: aznap reggel

már háromszor hányt, és a gyomra  még most is kavargott. Reggel,

amikor reggelinél megérezte a tojás szagát, azonnal rátört a 

hányinger... Marguarite szerint, csak elrontotta a gyomrát. Veronica a

maga részéről már nem volt  olyan biztos ebben. Csak most gondolt

vissza arra a néhány hétre, ami eltelt a Neddel való együttléte  óta.

Igaz, nem jött meg a havibaja, de nem gondolt vele túl sokat, mert

amúgy sem volt soha  rendszeres nála...

A lány a hasára tette a kezét, és egyszerre öntötte el az öröm és a

kétségbeesés.

Másnap reggel megint rosszul volt, és azután is, de el tudta titkolni

állapotát azzal, hogy a  tojásnak még csak a közelébe se ment. Hamar

bizonyossá vált számára, hogy gyermeket vár.

Veronica ziláltan ébredt fel a faházban. Ismét ugyanazt álmodta, mint

már hetek óta mindig: kék fény  veszei körül, amelyben apró csillógó

pontok táncoltak; egy kellemes hang furcsa szavakat mond, majd  

hirtelen vége szakad az álomnak.

A  lány felkelt, felöltözött, majd elindult a konyha felé.

 - Csakhogy felébredtél! - mondta mosolyogva Marguarite, amikor

meglátta.

 - Hány óra van? - kérdezte álmosan Veronica.

 - Mindjárt tizenegy. - felelte Marguarite.

 - A többiek már elmentek? Miért nem ébresztettetek fel? - faggatózott

tovább, miközben leült az  asztalhoz.

 - Ned megpróbálta, de nagyon mélyen aludtál! - vigyorgott rá a nő. - A

többiek már korán reggel  elindultak. Kérsz egy kis kávét?

 - Igen, köszönöm! - mondta álmatag hangon Veronica.

Marguarite elétette a csésze forró kávét, de amikor a lány megérezte a

szagát, hirtelen felkavarodott  a gyomra, ki kellett rohannia, hogy

könnyítsen magán.

 - Múltkor a tojástól hánytál, most meg a kávétól... - fogadta

Marguarite, amikor visszaért. -  Ennyire rosszul azért nem főzök!

Veronica nem szólt egy szót sem, csak lehajtott a fejét.

 - Gyanús vagy Te nekem! - jegyezte meg Marguarite féloldalas

mosollyal.

 - Ezt meg hogy érted?

 - Nem lehet..., hogy esetleg terhes vagy?

Veronica elkomorult, és egy könnycsepp gördült le az arcán:

 - De... az vagyok... - mondta halkan.

 - Ennek örülnöd kéne, nem? - kérdezte döbbenten Marguarite.

 - Mégis minek örüljek?! - a lány most már zokogott.

Marguarite átölelte.

 - Mi a baj? - kérdezte tőle halkan a nő.

 - Nem tudom, hogy akarom-e ezt a gyereket... - mondta Veronica,

miközben a könnyeit törölgette.

 - Hát, most már semmit sem tudsz tenni... - mondta Marguarite.

 - Esetleg tudnék... - suttogta maga elé a lány.

Marguarite értetlenül nézett rá.

 - A hangafű-tea vetélés okoz... - magyarázta halkan Veronica.

 - Úristen! Megőrültél?! - kiáltott fel döbbenten Marguarite.

 - Nem tudom, hogy mit csináljak, Marguarite! - fakadt ki sírva a lány.

A nő ismét átölelte.

 - Nednek gondolom még nem mondtad meg... - faggatózott tovább.

Veronica megrázta a fejét.

 - Szólnod kéne neki. - folytatta Marguarite. - Sokáig már úgy sem

titkolhatod...

 - De mi lesz később? - kérdezte szipogva Veronica.

 - Mi lenne? Visszamegyünk Londonba, és ott összeházasodtok.

 - És mi lesz a szüleimmel? Nem hagyhatom itt őket! - felete  a lány.

 - A szentségit Vee! - csattant fel Marguarite. - Nem tudnál egyszer

csak magadra gondolni? A szüleid  is biztos azt akarnák, hogy boldog

légy!

Veronica könnyes szemmel meredt rá.

Marguarite folytatta:

 - Itt van Ned, aki imád téged, ezt a vak is látja. Gyereketek lesz!

Gondolj rájuk is!

Veronica a hasára tette a kezét:

 - Lehet, hogy igazad van... - mondta halkan.

 - Öt napod van eldönteni, hogy mit akarsz; a többiek akkor jönnek

vissza. - mondta Marguarite. - Jól  gondold meg!

Ezzel magára hagyta Veronicát a gondolataival.

- Ned! Gyereket várok! - mondta Veronica, miközben mélyen Ned

szemébe nézett.

Öt napon keresztül Veronica egy szemhunyásnyit sem aludt, minden

éjjel csak Marguarite szavain járt  az esze.

Itt, a dzsungelben nem nevelheti fel a gyerekét, az biztos. Nedet sem

kérheti meg, hogy maradjon,  noha zokszó nélkül megtenné. Vajon a

szülei is azt akarnák, hogy térjen Vissza Londonba nélkülük?

Minden éjszaka ezek a gondolatok kavarogtak a fejében és most, hogy

ott állt Malone ellőtt, és  kimondta, úgy érezte, hogy jól döntött.

A hatás akkor sem lehetett volna drámaibb, ha Nedet egy lapáttal

csapják képen. Hirtelen nem tudta,  hogy mit mondjon. Szorosan

átölelte Veronicát és úgy érezte, hogy soha többé nem lesz képes 

elengedni. Mostantól semmi sem lesz olyan, mint régen, de Ned boldog

volt ettől. Veronicának is  hasonló gondolatok jártak a fejében

miközben potyogtak a könnyei örömében.

A következő boldog hónapok gyorsan elszálltak, és elérkezett a szülés

ideje.

Ned idegesen járkált fel-alá. Nagyon aggódott Veronicáért és a kicsiért.

 - Ned! Ülj már le! - szólt neki Roxton. - Elszédülök, ha rád nézek.

Malone csak megrázta a fejét.

 - Hát, jól van... - sóhajtott fel Roxton. - Ahogy akarod...

Marguarite, aki már hat hónapos terhes volt, megsímogatta gömbölyű

hasát, majd így szól:

 - Ned, az a bábaasszony már  többszáz kibabát segített a világra; érti

a dolgát. Nem lesz semmi baj!

 - És ha mégis? - kérdezte Ned halkan.

Marguarite tehetetlenül felsóhjatott: reménytelen.

Ekkor gyereksírás hangzott fel, majdnéhány perccel később bejelent a

bába, karjaiban a kisbabával, de arca fájdlamasan szomorú volt.

 - Veronica meghalt. - mondta a könnyeivel küszdödve.

Két egyszerű szó, amelyek miatt mégis fájdalmas borzongás futott

végig Ned testén. Képtelen volt elhinni. Leroskadt a székre, és

megszűnt körülötte a világ. Látta többiek döbbent és szomorú arcát,

látta, hogy Marguarite zokog, érezte, amint Challanger bátorítóan

megszorítja a vállát, de mindezt képtelen volt felfogni.

Veronica nincs többé. Akit a világon a legjobban szertett, azt most

elnyelte az éjszaka és soha nem jön már vissza. Úgy érezte, mintha a

fél lelkét kiszakították volna...

A következő napokban, hetekben Ned úgy érezte amgát, mint egy

élőhalott. Sokszor megfordult a fejében, hogy fogja a pisztolyát, és

végetvet a szenvedéseinek, de valahányszor  a bölcsőben békésen

alvó kislányára, Daphné-re nézett, elvetette az ötletet. Őt nem

hagyhatja magára...

A két elf a fák között rohant, ahogy csak bírt. Az idősebbik, Lintintiwen

haladt elől, mögötte kissé lemaradva húga, Míririlya. A drow-k, a sötét

elfek elmúlt éjszaka támadtak a kis elf kolóniára, és már szinte

mindenki kivégeztek. Ők ketten elmenelültek, de követték őket.

Éjszaka volt, a drow-k ideje: semmi esélyük nincs velük szemben.

Képességeiket sem tudják használni, hiszen ők nem látnak a sötétbe,

mint gonosz, fekete bőrű fajtársaik.

Míririlya hirtelen kis szúrást érzett a hátában; eltalálták. A kábító méreg

azonnal hatni kezdett és az elf elesett. Lintintiwe észrevette ezt, és

visszafordult, hogy segítsen testvérének, de Míririlya rákiáltott:

 - Rohanj! Velem ne törődj!

Lintintiwe egy pillanatig tétovázott, majd elfutott.

A kábult elf nő megpróbált arrébb kúszni, bár tudta, hogy semmi

értelme, mert úgy is megtalálják. Végül feladta, és elsuttogott néhány

varázsigét:

 - Fea nya, wil ana Daphné!

Alig, hogy kimondta, érezte, hogy valaki rálép a hátára, majd hallotta a

hüvelyükből kicsusszanó szablyák suhogását. Éles fájdalmat érzett, de

csak egy pillanatig, aztán magába zárta a sötétség.

Míririlya lelke kéken fénylő kis gömbként szárnyalt keresztül az erdő,

egyenesen a faház felé. Ott berepült az ablakon, elsuhant az alvó

Daphné fölött, és az asztalon lévő medálhoz szállt, ami Veronicáé volt.

A medál kéken felizzott, amikor elnyelte az elf nő lelkét, akit nemrég

öltek meg.

Daphné felébredt és sírni kezdett. Ned ölbe vette a kislányát,

megcsókolta a gyerek fejecskéjét, majd halk szavakkal próbálta

megnyugtatni:

 - Ne sírj, drágám! A papa vigyáz rád...

A kicsi abbahagyta a sírást, majd szép lassan álomba merült. Az apja

visszafektette őt a kiságyába, azután szomorúan az ágyába roskadt. A

kislányról mindig Veronica jutott eszébe. Veronica, akit nemrég örökre

elvesztett. Egyedül kell felnevelnie Daphnét, és nagyon félt ettől, de

nem maga, hanem a gyerek miatt. Milyen lesz a kislánynak anya nélkül?

Aznap éjjel ugyanúgy nem jött álom a szemére, mint hetek óta

bármikor...

                                       3. fejezet

 - Darthiir! - mondta undortól csöpögő hangon a drow nő, miközben

kirántota szablyáit a halott Míririlya testéből. A sötét elf nőnek

ébenfekete bőre volt, dús fehér haja pedig csak úgy szállt a levegőben.

Arca és alakja hibátlan, hőérzékelő szemeiből mégis sütött a

gonoszság. Könnyű mithril-láncinget viselt, rajta Lloth, a Pókkirálynő

szimbólumaival, valamint egy mágikus és álcázó piwafwi köpenyt.

 - Wael darthiir! - kontrázzot rá egy másik nő. - Tudták, hogy

támadunk, mégsem védezetek!

 - Mert elfogaták a sorsukat! - nevetett gúnyosan az első.  - Baromság!

De hát mit is várhatnánk a felszíni elfektől! Ezeknek itt félelmetes

képességei voltak, mégsem használták ellenünk egyiket se!

 - Igazad van Velkyn. - mondta a másik nő. - És képesek voltak a

tudásukat iblith-eknek átadni! Bah!

 - De őket könnyen elintézzük, kedves Malla! - vigyorgott Velkyn. -  Az

egyik máris halott, és a másikat se lesz nehéz megtalálni!

 - Ez már nem fog beszélni... - nézett Malla Míririlya véres holttestére.

 - A másik még él. Őt kell elkapnunk! - mondta gonosz vigyorral Velkyn.

 - Akkor induljunk! - és Malla már indult is volna, de Velkyn elkapta a

karját:

 - Várj! - vakkantotta - Hozunk erősítést. Őt élve kell elkapni! Tudod,

hogy mi Baenre Anya akarata: pusztuljon az egész átkozott elf kolónia

és mindenki, aki birtokolja a tudásukat. Vagyis ki kell szednünk belőle,

hogy hol a másik iblith!

Lintintiwe rohant, ahogy csak bírt. Tudta,hogy mindenki halott: a

családja, a barátai, az egész népe, de most nem volt ideje gyászolni.

Meg kell keresni a kislány, akinek átadtak néhány a képességeikből, és

figyelemztetnie kell őt és a családját a drow-kra.

De nem mehetett egyenesen oda, mert akkor nyomraveztné a sötét

elfeket. Kerülőt kell tennie; nagy nagy kerülőt.