Roxton és Challanger az erdőt járta, mikor hirtelen mozgást észleltek

az egyik bokorból.

 - Raptor? - kérdezte Challanger.

 - Nem hinném. - válaszolt John, miközben csőre töltötte a pukáját - 

Annál kisebb. Lehet, hogy ártalmatlan...

Ekkor egy kis nyilvessző repült el kettejük közt, és egy fába fúródott.

 - Szentségit! - morgott Roxton, és meghúzta a ravasz.

Talált. A bokorból kiálltás hallatszott.

A két férfi odamerészkedett, hogy megnézzék az áldozatot, és a

látványtól a lélegzetük is elállt. A bokorban egy éjfekete bőrű, fehér

hajú, hegyes fülü férfi feküdt.

- Mi az ördög ez? - kérdezte csodálkozva Challanger.

 - Szerintem ráhibáztál George... - felelte Roxton. - Ördög. És én azt

mondom, tűnjünk el innen...

Ezzel sietve visszaindultak a faházhoz.

6 hónappal később.

~~~~~~~~~~~~~~

Lintintiwe a faház előtt állt, és látta, hogy minden rendben van: a ház

üres volt, mindenki elment. Az elf az elmúlt fél évet bújkálással töltötte,

mert a drow-k még mindig a nyomában volta, de egy hete már színűket

se látta, ezért reménykedett, hogy sikerült leráznia őket.

Most már soha nem fogják megtalálni a kislányt! - gondolta magában,

és elmosolyodott.

Ekkor valaki elkapta a haját, hátrahúzta a fejét és egy kardpenge

nyomódott a torkához:

 - Azt hitted, hogy megmenekülhetsz, darthiir? - sziszegte elf nyelven a

kard gazdája, egy drow nő. - Most vége a játszadozásnak!

 - Vége bizony! - mondta Lintintiwe, és gúnyosan felkacagott. -

Elmentek! Soha nem leltek a nyomára.

Érezte, hogy a drow megremeg dühében.

Egy másik nő lépett elé:

 -Mondd meg, hol van! - üvöltötte. - És gyors halálod lesz!

Lintintiwe leköpte. A kardot tartó sötét elf, Malla elvágta Lintintiwe

torkát, majd a földre lökte a testet.

Társa, Velkyn pofon vágta:

- Te hülye! Mi a francnak ölted meg? Még nem beszélt!

Malla szeme dühösen villant:

 - Elfelejtetted, hogy ki vagyok? - sziszegte.

Velkyn nem szólt semmit. Persze, hogy tudta, hogy Malla a Baenre Ház

gyermeke, Manzoberranzan Első Házájé. Nem akart még nagyobb

vitába keveredni, ezért hátat fordított és elindult a faház felé.

A többi drow átkutatta a környéket, de nem találta semmit.

Velkyn és Malla felment a faházba, de az üresen állt.

Velkyn már remegett a dühtől, majd fogott egy széket és a falhoz

vágta, mire az darabokra tört.

 - Most jobb? - kérdezete tőle gúnyosan Malla, miközben ránézett a

szék maradványaira.

- Vigyázza a szádra! - sziszegett rá Velkyn.

- Most mit akarsz tenni? - kérdezte Malla a társnőjét.

Velkyn fel-alá járkált, majd kiállta az erkélyre, és lenézett a tisztásra,

ahol Lintintiwe holtteste feküdt. Hirtelen eszéb jutott valami, és

gonoszul elvigyorodott:

 - Zin-carla...

Malla képén sátáni vigyor terült szét.

A Zin-carla nagy áldozatot követlet. A szertartás alatt már tíz közrendű

katonát áldoztak fel, de ez még nem volt elég. Öt főpapnő, Velkyn,

Malla, Belaern, Honglath és Zhaunil már órák óta imádkozott, de

hasztalan. Ekkor jelent meg Lloth komornája, egy yochlol. Ez a csápos

lény magas volt, és megnyúlt, elfolyó vonásaival egy leégett gyertyára

emlékeztetett. Velkyn, a szertartás vezetője üdvözölte.

Zin-carlat akarsz? - érkezett Velkynhez a yochlol mentális üzenete

Igen! - válaszolta szintán telepatikusan Velkyn.

Az áldozat még nem elég!

A drow nő sokat mondóan elvigyorodott, majd a következő oltáron

fekvő áldozat fölé emelte a tőrét. Már majdnem belemártotta a

szerencsétlen hím szívébe, mikor hirtelen a mellette álló Belaern-be

döfte a tőrt. Majd megpördült, és a másik oldalon lévő Honglath-ot is

leszúrta.

 - Rendben! - mondta Lloth komornája immár fennhangon. - Megkapod

a Zin-carlat! De a Pókkirálynő akaratát kell teljesítened. Pontosan tíz év

múlva indultok el. A lány élve és sértetlenül kell Lloth-nak. És ne feledd!

Abba a világba a Pókkirálynő keze már nem ér el. Vagyis magatokra

maradtok. A Zin Clarat pegid te irányítod, Velkyn. Ha elbuksz, halott

vagy.

Ezzel yochlol eltűnt.

Velkyn a két megmaradt papnőhöz fordult:

 - Hozzátok a testet!

A három papnő hosszú órákig munkálkodott a holttesten mágikug

kenőcsökkel és erős varázslatokkal. A test mozgatása egyszerű feladat

volt egy főpapnőnek, de a Zin-carla ennél sokkal bonyolultabb dolgot

jelentett. A harag-szellem, ahogyan az eredményül kapott élőhalottat

nevezték, olyan zombi volt, amely rendelkezett előző élete

képességeivel, és a kijelölt főpapnő irányítása alatt állt. Ez volt Lloth

legértékesebb ajándéka, melyet csak ritkán kaptak meg, mert a Zin-

carla - a lélek visszaküldése a tesbe - kockázatos volt. Csak a papnő

akaratereje akadályozta meg, hogy az élőhalott kívánatos

tulajdonságai összekeveredjenek a szükségtelen emlékekkel és

érzelmekkel. A tudat és az irányítás közti határvolna nagyon keskeny

volt, még a főpapnőktől megkövetelt mentális fegyelem mel lett is.

Emellet Lloth a Zin-carlat csak bizonyos konkrét célok elérésehez adta,

és ha valaki letért a fegyelem keskeny vonaláról, az mindenképpen

kudarcot vallott.

Lloth pedig nem kegyelmez a veszteseknek.

A harag-szellem magányosan állt az egyik szentélyben. Nem érzett

fáradságot, nem ismert félelmet, nem érzett már semmit. Szép arcán

semmilyen érzelem se tükröződött. Semmi nem volt a szívében. Még

akadtak kósza gondolati, de ezeket a papnők majd úgyis kiölik belőle.

Érzett valamit valaha is? Nem tudta.

Szerette őt valaki? Biztosan.

Volt élete? Elfelejtette.

Eszébe fognak valamikor is jutni az emlékei? Soha.

                                              4. fejezet

London, 10 évvel később.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Higed téli éjszaka volt. A telihold ezüstösen sütött le a hólepte városra.

A kihalt utcán egy Bryce Hughes nevű férfi igyekezett valahová. Csönd

volt, nem mozdult semmi, csak a hópelyhek kavarogtak. A fagy szinte

csontig hatolt. A férfi hirtelen megtorpant és körülnézett. Tarkóján

felmeredt a szőr: valaki figyelte  Senkit sem látott. Egy percig még

fülelt, majd továbbindult. Szidta magát a félelme miatt. Aztán ismét

megdermedt: most már hallott is valamit a legközelebbi sikátorból.

Fülelt. Semmi. Nem hallotta újra.

 - Szedd már össze magad Bryce! - parancsolta önmagának.

Lépett egyet, mikor valami brutális erővel egy ház falához csapta.Az

ájulással közködött, de megpróbált talpra állni. A következő támadás

még hihetetlenebb erővel érkezett, és ismét a falhoz vágta. Bryce

ismét megpróbállt fölápaszkodni. Orra erősen vérzett, a feje zsongott,

szédült és néhány bordája is eltört.

Amint nagy nehezen felállt, láthatatlan ellenfele fekapta és a levegöbe

emelte. Érezte, hogy valami az egész testét körülveszi és szörnyű

erővel szoritani kezdi. Hallotta csontjai roppanását és érezte az

émelyítő fájdalmat. Folyamatosan ordított. Aztán valami a fejét kezdte

szorítani, egyre erősebben. Szemei kiguvadtak az iszonyó nyomástól. A

fájdalom már elviselhetetlen volt. Majd egy vakító fehér villanás.

megszűnt a kín. Vége van.

Daphné Layton Malone izzadságban úszva ébredt rémálmából. Úgy

érezte, hogy hányni fog. Álmában egy férfi brutális halálát látta. A férfi

pedig nem volt más, mint egyik tanára, Mr. Hughes, akit szívből utált.

Az álom szörnyű részleti villantak a kislány agyába. Hughes ordít, majd

mindent vér borít. Ismét rátört a hányinger.

 - Nyugalom, kislány! - mondta magának. - Csak álmodtad!

Vagy mégsem? - tette hozzá gondolatban. Nem ez lenne az első eset,

hogy amit álmodott az meg is történik. Remélte, hogy ezúttal ez nem

történik meg.

Daphné úgy érezte, hogy kiszáradt a szája, és menten szomjan hal.

Felkelt az ágyából, belebújt köntösébe és papucsába, majd lement a

lépcsőn a konyhába egy pohár vízért.

Megnyitotta a csapot, fogott egy poharat, majd a vízsugár alá tartotta.

De az már nem víz volt, hanem... Vér!  Elejtette a poharat és elkezdett

kifelé hátrálni a konyhából. Síkítani akart, de nem tudott. Már majdnem

kiért a folyosóra, mikor hangot hallott a háta mögött:

 - Valami baj van Pocok?

Daphné megpördült. Az ajóban apját, Ned Malone-t látta.

 - Nincs semmi, papa! - felelte a kislány.

 - Mitől ijedtél meg?

 - Cs...cs...csak egy pók volt... - hazudta Daphné.

 - Biztos minden rendben? - faggatta Ned.

 - Persze! - felelte, majd kilépett a konyhából. - Megyek és

visszafekszem. Jóéjt, papa! - ezzel felszaladt a lépcsőn.

 - Aludj jól Pocok! - szólt utána Malone.

Ned elzárta a még mindig csordogáló csapot, majd az ablakhoz lépett,

és kinézett a hóesésbe. Ezen az éjszakán sem jött álom a szemére,

mint már oly sokszor Veronica halála óta. Rengetegszer gondolt a nőre,

és mindig ez lett a vége: nem tudott aludni.

Több mint kilenc éve tértek vissza a Platóról, de még mindig nem érezte

otthon magát Londonban. Újságíróként dolgozott a helyi lapnál, de ott

sem tudott nagyon beilleszkedni. Barátai alig voltak, szinte csak

Challanger, Roxton és Marguarite.

Régi nagy szerelmét, Gladys-t nem látta (és nem is akarta látni) a

hazaérkezésük óta. Találkozásukkor a nő eljátszotta a szerencsétlen,

megcsalt menyasszony szerepét, holott, mint később kiderült, már jó

ideje együtt volt egy másik férfival.

Ned életében az egyetlen örömet a kislánya jelentette. Daphné

külsőleg és belsőleg is nagyon hasonlított Veronicára: hosszú szőke

haja volt, zöld szeme és lehetetlen természete, valamint csípős nyelve

miatt sokszor keveredett bajba az iskolában. Egy hajszálon (és Ned

meggyőzőképességén) múlott, hogy még nem rúgták ki. Malone

mégsem tudott soha haragudni Daphnéra. Rajta kívül senkije sem volt.

                                                    5. fejezet

Másnap az iskolában Daphné megtudta, hogy Bryce Hughes tényleg

meghalt. Hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.

Megszabadult egyik utált tanárától, viszont látta a halálát, aminek egy

cseppet sem örült.

Aznap képtelen volt koncentrálni. Folyton a rémálmának részletei

kísértették. Az egyik órán pedig hangokat kezdett hallani, amiket nem

értett, valamint a nyaklánca is, ami még az anyjáé volt, halvány kék

fényt kezdett árasztani. Annyira koncentrált a hang megértésére, hogy

nem vette észre, amikor a tanár felszólította. Csak azt hallotta, hogy

valaki a nevét mondogatja.

 - Ms. Malone! - a tanár már szinte ordított.

 - Tessék? - kérdezte álmodozó hangon Daphné.

 - Válaszolna végre a kérdésemre? Mégis mire vár? - kiáltotta a tanár,

Mrs. Finch.

 - Arra, hogy felfordulj, vén banya! - morogta a kislány.

A megjegyzést csak a közelében ülők hallották, akik folytottan

felvihogtak.

 - Mit mondott? - kérdezte idegesen Mrs. Finch.

 - Csak azt kérdeztem, hogy mi volt a kérdés. - felelte ártatlan képpel

Daphné.

 - Kisasszony! - sziszegte a tanárnő. - Jól tudja, hogy csak egy lépés

választja el attól, hogy kicsapják. Úgyhogy emberelje meg magát!

Daphné erre már nem felelet semmi, csak lehajtotta a fejét. Legutóbb

az apja mentette meg a kirúgástól, és nem akarta őt mégegyszer ilyen

helyzetbe hozni. Felnézett, és látta, hogy legnagyobb ellensége, Sally

Lewis kajánul vigyorog rá. Daphné olyan pillantást lövellt feléje, ami

egyből az arcára fagyasztotta a mosolyt.

Tanítás után Sally nem állta meg, hogy ne gonoszkodjon.

 - Mi van, kis surmó!? - állt oda Daphné elé az egész bandájával együtt,

aki éppen legjobb (egyetlen) barátnőjével, Julia Roxtonnal

beszélgetett. - Vigyázz a szádra, mert apuci nem tud mégegyszer

visszakönyörögni ide. - mondta gúnyosan.

A piszkálódás nem maradt válasz nélkül:

 - Kinyalhatod a seggem! - Daphné keze ökölbe szorult, és már éppen

neki akart ugrani Sally-nek, amikor Julia a vállára tette a kezét.

 - Tűnj el, Lewis! - mondta Julia. - Vagy én folgalak felképelni!

 - Nocsak! - nevetett az. - Lady Roxton bemocskolná a kis kezecskéjét?

Daphné ismét rá akarta vetni magát:

 - Na most már tényleg beverem az a mocskos pofádat! - de Julia ismét

visszafogta.

 - Hagyd Dee! - mondta. - Nem éri meg, hogy emiatt rúgjanak ki!

A kislány bólintott, amjd barátnőjével együtt hátat fordított Sally-nek,

és elindult a kijárat felé.

De Sally még utánakiálltott:

 - Nem csoda, hogy ilyen vadállat vagy, Malone! Hiszen anyád sincs! -

mondta gonoszan.

Ez már sok volt Daphné-nak. Ez volt az a dolog, amit Sally a

legtöbbször használt a provokálására, és mindig sikerrel járt, ahogy

most is. A kislány egész teste megfeszült haragjában. Julia látta, hogy

baj készülődik, ezért megpróbálta lefogni barátnőjét, de az lerázta

magáról, és nekirontott Sally-nek. Ökölbe szorította a kezét, és olyan

erővel csapta orrba a kekeckedő lányt, hogy annak  eleredt az orra

vére. Daphné újabb ütésre emelte a kezét, de Julia még idejében

elkapta. Sally-t talpra segítették a barátnői:

 - Te vadbarom! - ordított Daphnéra, miközben vérző orrát törölgette. -

Most nézd meg, mit csináltál! Ezért még ma kidobnak! Anyám ezt már

nem fogja tűrni.

Selly anyja, Mrs. Lewis volt az iskola igazgatója, ezért Daphné biztos

volt benne, hogy Sally igazat mond. Most már úgy is mindegy...

 - Húzz bőrt a fogadra, Lewis - modta. - És menj a halál fa...

 - Daphné! - szólt rá feddőn Julia, mielőtt befejezhette volna.

 - Most mi van Julie? - mondta az. - Már úgysem ronthatok a helyzeten!

Sally ismét egy tirádába kezdett:

 - Úgy káromkodsz, mint egy kocsis! Anyád nem tanított meg rendesen

beszélni? Ja persze! Neked nincsen anyád! Hülye kis lelenc! - mondta

maró gúnnyal.

Daphnét ismét elöntötte a düh, ismét rá akart rontani ellenségére, de

Julia erősen tartotta.

- FOGD BE A POFÁD! - ordította Daphné. Ekkor újra meghallotta azt a

hangot, mint délelőtt,és nyaklánca ismét feizzott. Hasogató fájdalmat

érzett a fejében, majd egy pillanatra minden elsötétült.

Ugyanebben a pillanatban az ablakok szilánkokra robbantak szét, és

Sally-t egy láthatatlan erő dobta át a folyosó másik végére, ahol

nyekkenve ért földet.

Döbbent csend állt be. Mindenki olyan pillantásokat vetett Daphnéra,

mintha egy tömeggyilkos volna. A kislány meg se tudott szólalni.

Ránézett Juliára, aki hitetlekedő arccal nézett vissza rá:

 - E...e...ezt te csináltad? - kérdezte.

 - Nem tudom! - felelte kétségbeesetten a kislány. - Nem lehettem én!

Az lehetetlen!

Marguarite az utcán sétlált, és éppen belemerült az aznapi újság

olvasásába. A vezércikk nagyon hátborzongató volt:

HOLTAN TALÁLTÁK EGY HAJÓ TELJES LEGÉNYSÉGÉT!

Marguarite tovább olvasta az írást:

Tegnap délelőtt futott be Dowerbe a Dél-Amerikából érkezett "Brave

Lady". A hajó egyenesen belehajtott a kikötőbe. A 30 fős legénységet

halva találták. Mindőjükkel egy-egy kardvágás végzett.

 - Jézusom! - Marguarite-et kirázta a hideg.

Annyira belefeledkezett az újságba, hogy nem vette észre a vele

szembe jövő csuklyás, és véletlenül beleütközött.

 - Elnézést! - szabadkozott Marguarite. - Nagyon sajnálom, nem vettem

észre!

Az alak nem szól semmi, csak elviharzott.

 - Micsoda tuskó! - füstölgött magában a nő. - És még én kértem tőle

bocsánatot!

Összehajtotta az újságját, majd elindult hazafelé.

Az egyik sikátorban három sötét árny álldogállt:

 - Még mindig nem találtuk meg! - morgott az egyik.

 - Türelem Malla, türelem! - válaszolta neki a másik.

 - Meddig várjunk még Velkyn? - sziszegte ingerülten Malla. - Felesleges

volt Zin-carlát kérni, hiszen nem tud segíteni!

 - Ha több emléket adok vissza neki, akkor kicsúszhat a kezemből! -

felete Velkyn. - Így is meg fogja találni, legfelejebb később.

Malla fehorkant, majd eltűnt egy üresen álló, sötét házban.

A harag-szellem kifejezéstelen arccal állt. Gondolkodott. Tíz év után

már csak néha volt erre képes. Az előbb beleütközött egy nőbe az

utcán. Ismerős volt a hangja.

Barát? Nem hitte.

Ellenség? Lehet.

Vagy csak egyszerűen látta már valamikor? Valószínűbb.

A szellem követte úrnőit, és várta a további parancsokat.

                                                  6.fejezet

<SPAN style="FONT-SIZE: 10pt; FO