Örökös pihenés...?

-Veronica!- szól Roxton a sátorból -éhes?
-Igen! Már majdnem kiesett a gyomrom! -mosolygott Veronica,
miközben igyekezett be a faházba.
-És hol járt ilyen korán reggel?- tudakolozott Ned.
-Áhh, épp csak egy kis reggeli sétára mentem. És Marguerite
hol van?
-Õ még alszik. -vigyorgott Ned
Mikor befejezték a reggelit, úgy döntöttek, elmennek földeríteni a
terepet. Tudniillik Roxton az este különös hangokat hallott. Nem is
foglalkozott vele, de reggel megtudta, két barátja is hallotta.
-Nem kellene megvárnunk mire Marguerite
és Challenger is fölébred? Még mindig alszanak. -aggodalmaskodott
Veronica.
-Áhh, hagyjuk õket, had pihenjék ki magukat.
Így hát hármasban elindultak hogy fölkutassák a tegnapéjszakai
zajokat.
-Már vagy 2 órája itt bóklászunk és még semmi! -mérgelõdött Roxton.
-Ugyan-ugyan ne túlozzon. Még csak másfél.-Mosolygott Ned, miközben
az órájára pillantott.
Roxton ha kicsit sértõdött képpel is, de nem szólt semmit.
Hirtelen mögöttük egy hangos kiáltásra lettek figyelmesek: "Áháá!!"
Rémülten hátrafordultak, de szerencsére csak Veronicát látták a hátuk
mögött.
-Veronica, a frászt hozod ránk! -mondta Ned.
-Ohh, bocsánat. De nézzék csak, találtam valamit!
És tényleg egy apró lábnyom volt a közelben. Ami visszafelé vezetett.
-Eddig ezt mért nem vettük észre..?-morfondírozott Ned.
-Nemtudom, de jobb lesz követni. Hamarosan utolér minket az esõ, és
akkor már tényleg eltûnnek a szemünk elõl a nyomok.
Mindenki egyet értett Roxtonnal, így hát gyorsabban kezdtek el
lépkedni. A feszültség egyre növekedettt; "Mi lehet ez?" "Még sosem
láttam ilyen nyomokat" "Milyen állat ez? Hogy nem dinoszaurosz az
biztos" És ilyesfajta gondolatok sunatak át mindegyikükben.
Hirtelen végeszakadtak a nyomok. Hirtelen valamilyen másik, egy nála
nagyobb nyom váltotta föl õket.
-Mii...? Hát ez meg hogy lehet?- bukott ki a kérdés szinte egyszerre
mindanyiuk szájából.
-Ilyen gyorsan semmi nem nõhet! Elõször még csak egy apró kis
lábnyomot hagy maga után, aztán fölváltja egy háromszor akkora!
Miféle teremtés ez...??
-Valami különleges állat lehet. Egy ember semmilyen körülmények
között nem képes ilyen gyorsan nõni... De... -Ned-nek elcsuklott a
hangja.
Hirtelen felbukkant egy szörnyeteg az aprónak nem mondható, de
hozzáképestmégiscsak kicsi labain közeledett a három barát felé...
Testéhez képest aránytalanul kicsi volt a lába, mivel õmaga olyan 20-25
méter magas volt, míg egy emberi számozású cipõhöz mérve a lába kb.
csak olyan 48-50-es méretû lehetett.
-Áááááááááá!- Veronica már nem tudta magába folytani a sikolyát, de
nem szégyellte magát.Társai is sikítoztak, csak egy fokkal mélyebb
hangon. Õrült sebességel rohantak a faházhoz. Bernotottak az ajtón,
egyenesen a hálószobába rémülten vették észre: Marguerite és
Challanger még mindig békésen szuszogtak.
-Uramatyám, mikor feküdtek le ezek? Mikor mi fölkeltünk?- morogta
maga elé Veronica.
-Most nem a goromba megjegyzések ideje van itt! Gyerünk, segítsen
fölkelteni õket!- mordult rá Roxton- a szörnyeteg mindjárt ideér!
Erre mindenki az ágyakhoz lépett. Szinte már az egész kunyhó
az "Ébredj fel" kiáltásoktól hangzott, de semelyikük nem kelt föl.
-Úristen, csak nem....?- Veronicának elakadt a szava
Ned odalépett Challengerhez, majd Margueritehez is.
-Nem, ne aggódj még élnek.- mondta, s egy mosoly jelent meg az arcán
miközben Veronica felé pillantott
-Úgy emlékszem, azt az érdekes hangot azután hallottam, miután
Challenger és Marguerite lefeküdt... Csak nem lehet, hogy csinált velük
valamit ez a szörnyeteg?!- elmélkedett Roxton.
-De, ebben lehet valami- esett gondolkodóba Ned is.
-Hát, akkor nincs mit tenni, végeznünk kell vele!- mondta Veronica és
az ajtóhoz lépett. -jönnek már?
A két férfi követte õt. Már ameddig tudta... Veronica az indákon át
közlekedett. Egyszerûbben legyõzték, mint ahogy azt gondolni lehet a
szörnyet. Veronica megállt a fejefölötti fán, és felhívta magára
az "iszonyat" figyelmét, ami el is kezdte üldözni õt. Ez alatt az idõ alatt
Ned és Roxton egy jó pár golyót a szörnyetegbe eresztett. Hamarosan
szörnyet halt a szörnyeteg a fájdalomtól. Mikor odaléptek, hogy
közelebbrõl megvizsgálják, egy zöldszínû lötyit vettek észre a kezében.
-Sejtettem. -mondta Veronica- Marguerite-et és Challengert
megmérgezték. Méghozzá egy igen erõs méreggel... De ne
aggódjanak, hamarosan fölébrednek.
Így hát boldogan mentek haza a faházhoz. Hanem egy valamit még
mindig nem értettek... Hogy nõhet akármi is ilyen gyorsan....?