Az új császárné

A napkelte mindig gyönyörű volt a platón. A dzsungel az éjjeli esőtől felfrissülve ébredezett, a madarak reggeli kórusa már rákezdett aznapi énekére.

Marguerite Krux arra ébredt, hogy egy kósza napsugár befurakodott lezárt szempillái alá. Még jobban befészkelte magát az ölelő karok közé, amikhez lassanként hozzászokott.

-Jó reggelt!- hallotta a suttogást és elmosolyodott. John Roxton azonnal megérezte, ha felébredt.

-Jó reggelt!- felelt és kinyitotta a szemét.- Mióta vagy fel?

-Hm. nem is olyan régen-mosolygott a férfi.- Szeretem nézni, ahogy alszol.

-Hát akkor...Tudod  én mindent megteszek azért, hogy neked örömet szerezzek.- Ezzel Marguerite lehunyta a szemeit és úgy tett mint aki visszaaludt.

-Na nem! Veronica megöl minket, ha megint elalszunk! -háborgott  tettetett haraggal John- És megint hallgathatjuk Malone csipkelődéseit.

Mivel a nő továbbra sem nyitotta ki a szemeit, John csibészesen elmosolyodott és csiklandozni kezdte :-Te akartad!

Marguerite erre rögtön „felébredt” :-John...ne! Kérlek....Ezt megkeserülöd! -közben kacagott és megpróbált visszacsiklandozni, tudva a férfi csiklandósabb nála. Az egész vége az lett, hogy birkózás közben lezuhantak az ágyról.

-Au! -kiálltott fel fájdalmasan Marguerite- John, te híztál!- ugyanis ő került alulra. Válaszul a férfi megcsókolta.

A szoba ajtaja előtt Veronica megköszörülte a torkát.

-John, Marguerite.. Bocsánat a zavarásért, de lassan ideje lenne készülődni. -A fiatal nő hangjából kihallatszott a zavar. Arra gondolt, hogy vajon Malone-nal mikor jutnak el ide.

Egy szinttel feljebb, az asztalnál már ott ült Ned Malone és George Challenger. Épp Ned mesélt egy anekdotát a gyermekkorából, mikor Veronica csatlakozott hozzájuk.

-Hát a turbékoló galambpár?- kérdezte Challenger professzor a dzsungel szépségtől

-Mindjárt itt lesznek-felelt Veronica és kissé elpirult.

-Veronica! Csak nem zavartál meg valamit?! -kérdezte Ned és már alig várta, hogy az örökösnőt és a lordot ugrathassa.

-Biztosíthatlak róla Malone, hogy semmit sem zavart meg! -csattant fel Marguerite dühösen. Így talán minden mókának az elejét lehet venni.

-Semmit, amit később ne lehetne folytatni. -hallotta John suttogó hangját a füle mellett, és érezte a férfi kezét a csípőjén. A többiek persze semmit sem vettek észre-hál’ Istennek !-Talán nekiláthatnánk a reggelinek? -kérdezte hangosan a férfi.

Reggeli után a társaság-kivéve Marguerite-t -felkerekedett egy alapos vadász körútra, mert készleteik alaposan ki voltak fogyva. Marguerite önként ajánlkozott , hogy itt marad őrizni a faházat. Már nagyon vágyott egy kis magányra. Szerette volna kimosni a haját, valamint a naplójában is tetemes lemaradás keletkezett. Hát igen , az utóbbi időben esténként jóval kevesebb ideje volt!

Miután jól kiáztatta magát az ülő kádban, s miközben száradt a haja, nekiült naplót írni. Az  elmúlt pár hét eseményeit átgondolva, kis mosoly derengett az arcán.

Hál’ Istennek semmi izgalmas nem történt a felfedező csapattal. Leszámítva persze azt, hogy John és ő összekölktöztek. Miután megtörtént az a bizonyos elalvás, felesleges lett volna tovább titkolózniuk a többiek előtt. Utána két teljes hétig hallgathatták Malone elmésségeit, aminek Marguerite fenyegetése vetett véget, miszerint Malone hamarosan nevelő célzatú verést fog kapni. Roxton pedig bőszülten bólogatott.....

Nagyjából itt tartott az események leírásában a nő, mikor furcsa zajra lett figyelmes. Mikor megfordult, egy ismerős figura állt előtte: -Tribune! Mit keresel itt? És hogy kerültél ide fel?

A hüllőember a rá jellemző módon elmosolyodott: -Megvannak a módszereim, Marguerite.

-És minek köszönhetem a látogatást? -kérdezte a nő kissé idegesen. -Talán megint a trónodat kell megvédeni?

Tribune válasza meglepő volt: -Egyáltalán nem. A  trónom a legnagyobb biztonságban van. Sőt,a népem egy császárnét követel.

-És mi miben segíthetünk?

-Ti semmiben, -sziszegte -Te azonban  annál többet.

-Tessék? -kérdezte döbbenten Marguerite, de kezdte lassan felfogni, mire gondol a hüllő.

-Te leszel a császárném, kedves Marguerite. Mióta megismertelek, azóta tudom, hogy egy ilyen társra vágyom.

Marguerite eközben hátrálni kezdett az asztal felé. -Sajnálom Tribune, de nekem más elképzeléseim vannak a szerelemről, tehát a válaszom nem.

-Azt  hiszem nem fejeztem ki magam világosan, kedvesem. -komorult el Tribune -Nincs választásod!

Ezután minden pillanatok alatt történt: Marguerite megpördült és megpróbálta leírni a naplójába, hogy mi történik vele, de csak egy T és R betű sikeredett, mikor Tribune elkapta és egy rongyot nyomott a szája és az orra elé Marguerite rögtön megérezte a kloroform  szagát, és azonnal hevesebben kezdett el hánykolódni. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét a nő, komolyan próbára tette a hüllő emberfeletti erejét.

A vadász túra rendkívül sikeres volt. Több hétre elegendő élelmet sikerült szerezniük. A társaság vidáman érkezett vissza a faházhoz. Amíg fel nem értek a lifttel, nem vettek észre semmi különöset. Roxton vidáman ugrott ki a felvonóból: -Megjöttünk, Marguerite! -majd döbbenten elhallgatott. Az étkezőben pár szék felborítva állt, az asztalon álló cserepes virág a földre került. Viaskodás  nyomait lehetett felfedezni az asztal körül .Egyedül Marguerite  naplójával nem történt semmi. Roxton két hatalmas lépéssel a naplónál termett és belenézett.

-Te jó ég! Mi történt itt? -a többiek is közelebb léptek.

-Valami történt Marguerite-tel....

-Mit jelenthet a T és R? -kérdezte Malone, aki Roxton válla felett bekukucskált a kis könyvbe.

-Tribune! -szólalt meg dühösen a vadász .

-Mit akarhat? -kérdezte Challenger.

-Ezt könnyen kideríthetjük. Elmegyünk és meglátogatjuk! -ezzel John pakolni kezdett.

Marguerite-hez lassan tért vissza az öntudat. Amikor végleg magához tért ,egy dúsan díszített szobában találta magát. Egy baldachinos ágyon feküdt és Tribune ült az ágya mellett.

-Kedvesem, azt hittem sosem térsz magadhoz!

-Tribune!- Marguerite-t elöntötte a vak düh. -Jo... a többiek úgyis rájönnek mi történt velem!

-Senki sem fog rájönni! Te az enyém vagy!

-Te pedig nem vagy normális!

Tribune felpattant és az ajtóhoz lépdelt. -Jobb ha hozzá szoksz a körülményekhez! -Ezzel kiment a szobából.

-Soha! -suttogta utána a nő, szemeit elöntötték a könnyek.

A Challenger-expedíció hamar elérte a gyíkemberek városát. A legtöbb hüllő még emlékezett a kis csapatra az előző „kis” kalandjukról Tribune-nel. Így minden zökkenő nélkül eljutottak a császári palotához, s nemsokára már a császár színe elé is kerültek.

-Á...a kedvenc melegvérű barátaim! -szólt Tribune mosolyogva .-Minek köszönhetem látogatásotokat?

Challengernek feltűnt, hogy Tribune idegesen viselkedik, ezért úgy gondolta jobb ha még nem tudatják vele sejtésüket.

-Eltűnt Marguerite..- csattant fel Roxton, de a professzor közbevágott: -És úgy gondoltuk talán segítséget nyújtana a keresésében. -Figyelmeztetően a vadászra nézett.

-Ó, valóban?- próbálta a gyíkemberek ura tettetni a meglepettet. -Ez szomorúhír. Persze hogy segítek a keresőexpedícióban. De milyen házigazda is vagyok! Biztosan elfáradtak az úton! Pihenjenek le, amíg én összeállítok egy csapatot.

Ezzel intett egy szolgának, aki elvezette őket a vendégszobákba.

Mihelyt kiléptek a teremből, az őrség kapitányához fordult: -Kettőzze meg a leendő császárné  őrségét és senkit se engedjenek be hozzá!

Ezalatt Marguerite a szobája ablakában állt és éppen a szökési lehetőségeket fontolgatta Hirtelen a szemközti szárny egyik folyosóján valami mozgás ragadta meg a figyelmét. Nagyon ismerős alakok vonultak ott egy szolga vezetésével.

-„A többiek!” -csillant meg előtte a remény.-„De valószínűleg fogalmuk sincs róla hogy itt vagyok. Valahogy tudatnom kell velük.” -gondolta.

Halk kopogás hallatszott az ajtaján.

-Madam, a reggelije-egy ember lány lépett be tálcával a kezében.

Marguerite agya lázasan dolgozott. -Hogy hívnak?

-Pylore-nak, asszonyom.

-Nos Pylore, köszönöm a reggelit. Lehetne még egy kérésem? Egy üzenetet kéne átadnod valakinek.

-De asszonyom, a császár megtiltotta...

-Pylore, van neked szerelmed?

-Igen, de...

-Akkor megérted milyen az ha valakihez akaratod ellenére kényszerítenek, miközben a szerelmed egy épületben van veled, mégsem tud megmenteni, mert egy ijedt lányka nem mer segíteni.

A szolgálólányon látszott, hogy kezdi beadni a derekát.

-De asszonyom, átkutat az őrség...

-Ne félj! Szóban mondom. Keresd meg lord Roxtont-ő a magas barna férfi-és mond neki, hogy keresse meg amit a farkasok elé vetett!

-Keresse meg amit a farkasok elé vetett?! -ismételte meg Pylore egy kissé zavarodottan.

-Ne félj ő tudni fogja  miről van szó!

Ebédnél Pylore-nak sikerült elérnie, hogy a császári ebédlőben, a főasztalnál szolgálhasson fel. Ő járt közben a boroskancsóval, s megpróbált a magas barna idegen közelébe férkőzni. Jobb nem jutván az eszébe, mikor Roxtonhoz ért „ügyetlenül” a nadrágjára borította a bort.

Tribune rögtön haragra gerjedt:

-Kivégezni az ügyetlent!

De John meg akarta menteni szegény lányt: Ugyan Tribune! Csak egy kis bor. Ezért senkit sem kell kivégezni.

-Te szerencsétlen, csakis lord Roxton kedvéért kegyelmezek  meg neked-dühöngött még mindig Tribune.

-Köszönöm uram- suttogta halálra rémülten a lány. -Ha megbocsát, a tálaló asztalnál van citromlé, azzal kiszedem a foltot.

-Jól van -ezzel hátrébb vonultak a tálalóasztalhoz.

Miközben a lány egy kendőre citromlét csepegtetett, suttogni kezdett: -Lord Roxton, a császárné üzeni önnek, hogy keresse meg amit a farkasok elé vetett!

-Tessék...

-A szomszédos szárnyban, Centauria volt császárnő szobáiban megtalálja . Most mennem kell.

Ezzel Pylore elsietett, mielőtt Tribune-nak bármi feltűnt volna.

John elgondolkodva ült le az asztalhoz. Marguerite üzent neki, hogy itt van. Az első csókjukra és vitájukra utalt. Tudta, ha viszont akarja látni a szerelmét, az ebéd során tovább kell színlelnie. Az evés befejeztével visszavonult szobájába, majd elmesélte a többieknek is mit tudott meg.

Mikor a vacsora idő eljött, Roxtont kimentették a többiek, azzal hogy nem érzi jól magát és lepihent. Így Roxtonnak lehetősége nyílt, hogy megkeresse Marguerite-ot. Mikor megközelítette Centauria volt szobáit világossá vált számára, hogy nem lesz egyszerű az örökösnő kiszabadítása. Az őrség meg volt duplázva, tehát csak  az ablakon keresztül  juthatott be a nőhöz. Néhány szobával arrébb kimászott az ablakok alatt végighúzódó párkányra és óvatosan elkezdett araszolni a cél felé . Jó néhány megcsúszás után sikeresen elérte a nő ablakát és benézett.

Marguerite a hátán feküdt, a plafont bámulva. Egész nap arra várt, hogy megtudja, sikerült-e a terve. Hirtelen zajt hallott az ablak felől és felült. Láthatta, ahogy lord John Roxton , mint egy vásott kölyök bemászik az ablakon.

-Nem gondoltam volna, hogy valaha látom, ahogy a Felsőház egy tagja bemászik az ablakomon-szólalt meg a nő.

-Azt hittem jobban örülsz majd nekem - mondta kissé sértődötten John, de ekkor már  a nő a karjaiban volt és úgy szorította magához, mint a fuldokló a mentőövet.

-Azt hittem sohase találtok meg! Tribune-nek teljesen elment az esze…

De nem tudta befejezni, mert a vadász megcsókolta. Mikor véget ért a csók, John próbálta összerakni a történteket: -Tehát Tribune azért rabolt el, mert úgy gondolta nálad jobb császárnét nem találna?

-Pontosan. Miért,nincs igaza? -kérdezte pajkosan Marguerite.

-De, nagyon is szerelmem. Te született uralkodó vagy…

-Én is ezt gondolom-szólalt meg egy újabb hang a hátuk mögött.

-Tribune! -kiáltott felháborodottan Roxton. -Hogy képzelted! És még megpróbáltad elhitetni velünk, hogy nem tudsz semmit Marguerite-ről!

Közben a nőt megpróbálta a háta mögé rejtve védeni.

-Ugyan lord Roxton , azt hittem már megismerted a módszereimet. Sajnos az én fajtámba nem szorult annyi nemesség és becsületesség, mint az emberbe. -jelentette ki Tribune. -Ez nagy szerencse a túlélés szempontjából.

-Én másképp látom a dolgot. -szólt közbe Marguerite -Az odakinti világban a te fajtád csak értelem nélküli csúszómászó, míg az emberek a világ mai urai!

-Engedj minket utunkra Tribune! -követelte az angol lord.

-Nem értelek lord Roxton. Miért kell neked ez a nő? A legutóbbi találkozásunkkor is gondolkodás nélkül sorsotokra hagyott volna, csakhogy mentse a saját bőrét.

-Én egy kissé másképp emlékszem a dolgokra -jegyezte meg Marguerite kissé szarkasztikusan.

Roxton agya lázasan járt a megoldáson.

-Talán annyi nemesség csak szorult beléd, hogy nem fordulsz egykori jótevőid ellen. Ha jól emlékszem nem is olyan régen csak a mi segítségünkkel sikerült megszerezned a trónt.

-Ez így igaz, s ezt nem is felejtem el. Viszont azt nem értem, hogy miért nem engeditek, hogy a kedves Marguerite-ből császárné legyen?

John és Marguerite egymásra pillantottak.

-Ó már értem! Milyen romantikus! -sziszegte Tribune gúnyosan. -Szerelem! Ez is csak egy emberi érzés, ami gyengévé tesz. Véleményem szerint Marguerite szemében én vonzóbb vagyok, a hatalmam és a vagyonom révén.

-Tévedsz Tribune. Jó dolog a gazdagság, -mondta a nő-de nem minden  áron. Meg különben is, ha én lennék a császárné, végig kísértene Centuria sorsa. Már pedig én nem vágyom az ebédlőasztalra főfogásnak.

-Mint már mondtam nincs választásod! -dühödött fel még jobban a gyíkember.

Ekkor azonban a palota másik szárnyából robbanások zaja hallatszott. Ugyanis Roxton megbeszélte az expedíció többi tagjával, hogy nagyjából negyed órával az indulása után keltsenek némi zavart, a menekülésüket leplezendő. Kihasználva, hogy a hüllő figyelme másfelé terelődött. John félrelökve azt az útból a palota kijárata felé rohant Marguerite-tel.

A kijáratnál – ahogy megbeszélték -már várta őket a professor és a fiatalabb pár. Mihelyt ők is megérkeztek, rögtön kimenekültek a városba, majd onnét a dzsungelbe.

Eközben az őrség parancsnoka Tribune-höz rohant parancsokért.

-Imperator, utánuk küldjek egy csapatot?

-Ne!- vetette oda dühösen Tribune-, tudom mikor vesztettem. De hol fogok én most császárnét találni?!

A menekülő Challenger-expedíció csak jó néhány mérföld megtétele után mert lelassítani. Ekkor megkönnyebbülten  megállapították, hogy nem üldözik őket. Mindenki megölelte Marguerite-et, szívből örülve neki, hogy épségben megtalálták.

A pihenő alatt részletesen elmeséltették Marguerite-tel, hogyan rabolta el Tribune, mi történt vele a hüllővárosban.

-Szóval Tribune megerősítette azt, amit én már régtől sejtettem: uralkodásra születtem. -jelentette ki a történet végén az expedíció finanszírozója, heves nevetést váltva ki a többiekből. -Nem értem mi olyan vicces ezen! -tette hozzá maga is nevetve.

A mellette ülő Roxton a derekát átölelve a fülébe súgta: -Te mindig is az én császárnőm leszel!

                                                                         Vége