Elvitte az éjszaka…

Írta: Fircorwen

(Az Ezernyi kicsi fénypont folytatása)

1.

Mélysötét. Az örök sötétség hona. Itt nincs se nappal, se éjszaka. Kanyargós alagutak és hatalmas barlangok hálózata az egész, ahol iszonyú szörnyek lesnek prédára. A Mélysötétben csak az maradhat életben, aki elég erős és elég kegyetlen. Ez a rémálmok hazája... és a drow-ké...

Az alagutakban hat árny lopakodott csendben, akár a halál. Öten drow-k voltak, a hatodik egy ember. Ugyanolyan kecsesen és halkan lépdelt, mint sötételf társai, s bár bőre fehér volt, s haja szőke, szemei a hőlátás vörösében izzottak. Már csaknem tizenöt éve élt Menzoberranzzanban a drow-k közt, s ez idő alatt megtanult harcolni, kíméletlenül ölni, és egy kicsit varázsolni is (bár ezt titokban kellett tartania). Kiskorában még próbált nem engedelmeskedni, de a sorozatos verések és kínzások hatására látszólag behódolt. De csak látszólag! Az évek alatt folyamatosan gyűlt a szívében a harag. Gyűlölte a drow-kat azért, amit vele tettek, és azért, amivé tették. Még élénken emlékezett arra a napra, mikor elrabolták. Még mindig kísértette apja kegyetlen halálának képe. Nem tudta ezt kiverni a fejéből, mint ahogy azt sem, hogy a sötételfek milyen kegyetlenül gyalázták meg anyja emlékét a Zin-carlával.

Menzoberranzzanban ő csak egy ember volt, egy iblith és ezért folytonos megaláztatásokban volt része. Most, hogy először járőrözött társaival az alagutakban, a drow-k csak az alkalmat lesték, hogy beleköthessenek. Az alkalom nem váratott sokáig magára: az embernő véletlenül belerúgott egy kavicsba, ami enyhe zaj kíséretében néhány méterrel arrébb állt meg. Az elől haladó drow főpapnő megpördült és dühösen meredt az emberre.

 - Wael Daphné! - sziszegte - Nem tudsz vigyázni, iblith?!?!

Majd előkapta kígyófejes korbácsát, s lesújtott vele Daphnéra. A hat kígyófej a lány bőrébe mart. Daphnét elöntötte a vak düh. Nem először verték már meg, s eddig mindig csendben tűrte, de most képtelen volt uralkodni magán. Vörös köd öntötte el szemét; vért akart ontani. Bár elvették tőle a harag kivetítésének képességét, dühe így is maga volt a halál. Előtört belőle a lelke mélyen megbúvó dühös, bosszúszomjas vadállat, amit már oly sok éve mindig elnyomott. Mély morgás kíséretében előrántotta szablyáit, s ezzel a mozdulattal elmetszette a közelében álló két drow torkát. Majd pördült egyet, oldalra döfött, s ezzel két másik drow-t ölt meg. Már csak az ötödik maradt, de neki sem volt ideje fegyvert rántani. Daphné a szablyáit keresztezve suhintott egyet, s a drow nő feje lehullt. A lány csak állt, szorongatta markolatig véres szablyáit, és lassan kezdett kitisztulni a tudata. Végignézett az általa elkövetett mészárláson. Nem érzett bűntudatot. Már nem érdekelte, ha gyilkolnia kellet, sőt még valamennyire élvezte is. A drow-k gyilkolása pedig különös örömmel töltötte el. Végre megbosszulhatott mindent. Egy darabig még nézte a holttesteket, majd elindult az alagutakban Menzoberanzzan felé, s közben egy hihető hazugságon törte a fejét az őrjárat hollétét illetően.

2.

John Roxton és felesége, Marguarite a Faház erkélyén állt, és az alkony fényében úszó dzsungelt nézte. Már több mint húsz éve nem jártak itt, és most emlékeikbe merülve szemlélték a látványt.

 - Gyönyörű, mint mindig… - szólalt nem elmélázva Margaurite.

 - És veszélyes is… - felelte szárazon Roxton. – Igazán nem értem, miért kellett ide visszajönnünk.

 - Julia akarta, te is tudod… Látni szerette volna ezt a helyet.

 - Akkor sem volt bölcs dolog… - kezdte a férfi, de Julia kiáltása félbeszakította.

 - Mama! Papa! – futott feléjük lelkendezve a lány. – Nézzétek, mit találtam! – ezzel átnyújtott szüleinek egy régi, megsárgult rajzot.

Marguarite elmosolyodott, mikor ránézett: a kép őt ábrázolta.

 - Ki rajzolta? – kérdezte Julia.

 - Veronica – felelte az anyja.

A név hallatán Julia arcán fájdalmas grimasz jelent meg.

 - Óh… - nyögte nem kevés undorral, majd hátat fordított szüleinek, és indult is volna el.

 - Julia! – szólt rá az apja. – Ne kezd ezt megint! Nem Veronica volt, aki…

Julia megpördült, és farkasszemet nézet apjával.

 - Nem?!  - hangja csöpögött a gúnytól. – Akkor ki volt?! Talán a mumus?! Mert ha igen, akkor feltűnően hasonlított Veronica Laytonra!

 - Az már nem ő volt! Csak egy kísértet vagy egy élőhalott vagy mit tudom én, hogy mi…

 - Na persze…

Julia szemében könnyek csillogtak, de próbálta visszatartani a sírást. Még mielőtt szülei reagálhattak volna, feldúltan elviharzott.

 - Mikor lesz már képes megérteni, hogy az már nem Veronica volt? – sóhajtott John.

 - Valószínűleg soha. – felelte Marguarite. – Még mindig szenved attól, ami történt.

 - De az már olyan régen volt! – emelte fel kissé a hangját John. – Túltehetné már rajta magát…

 - Úgysem fogja, tudod jól… - mondta halkan a felesége. – Nagyon kedvelte Nedet, Daphnét pedig szinte a testvérének tekintette.

 - Én megértem – felelte kicsit nyugodtabban Roxton -, de nem szegény Veronicát kéne okolnia! Hisz akkor már rég halott volt! Csak azok a fekete sátánfattyai zombit, vagy valami hasonló szörnyűséget csináltak belőle.

 - Lehet, hogy nem Veronica volt az, csak hasonlított rá… - találgatott Marguarite.

 - Nem. – felelte szomorúan John. – Délelőtt elmentem a sírjához. Feldúlták. A sírkövet összetörték, és se koporsó, se holttest…

 - Pedig reménykedtem benne, hogy nem így történt… - suttogta Marguarite.

Roxton nem szólt semmit, csak magához ölelte feleségét.

3.

Daphné fel-alá járkált szobájában. Varázslathoz készülődött, és ehhez össze kellett szednie minden erejét. El akart szökni Menzoberranzanból, és emiatt különösen óvatosnak kellett lennie. Már több éve tervezte a szökést, megtanult minden szükséges varázslatot, beszerzett minden kelléket, és kifigyelt minden szükséges dolgot, de három  héttel ezelőtti, hirtelen dühkitörése, mikor végzett öt drow-val, majdnem meghiusított mindent. A Nagyasszony ugyanis nehezen akarta elhinni, hogy vérdenevérek végeztek az őrjárattal, és egyedül csak az iblith élte túl az egészet. Azóta figyeltette, és a szobáját is átkutatták már.

De most már minden készen állt, hogy megvalósítsa tervét.

Először is meg kellett szereznie egy medált a ház főpapnőjétől. Ezzel a medállal irányították a lány összes veszélyes képességét, így Daphné a kezükben volt, ezért mindenképpen meg kellett kaparintania.

Ehhez be kellett osonnia a főpapnő szobájába, amihez egyetlen reális esélyt a láthatatlanná válás kínált. A lány halkan kántálni kezdet a megfelelő igét. Ez a varázslat nagyfokú koncentrációt igényelt, nehogy a legrosszabb pillanatban szűnjön meg. Ki kellett zárnia a fejéből minden zavaró gondolatot. Behunyta a szemét, lassan kiürítette az elméjét, és már suttogta is a varázsigéket, mikor valaki megszólította:

 - Ne csináld!

A lány szemhéjai felpattantak. Körülnézett a szobában, de nem látott senkit. Ismét neki kezdett volna a varázslatnak, de újra meghallotta:

 - Ne csináld, Daphné!

A hang fájdalmasan ismerős volt a lánynak. Nem akarta újra kinyitni a szemét, lehajtotta a fejét, s úgy összeszorította szemhéjait, hogy már csillagokat látott.

 - Daphné, kicsim!

Daphné nem bírta tovább, s felnézett. Könnyein keresztül csak homályosan látta a sötét szobát, de egy valami világosan kirajzolódott: egy fénylő jelenés közvetlenül előtte. A szikrázó kék fény bántotta a lány homályhoz szokott szemeit, de így is látta a kirajzolódó alakot.

 - Apa? – suttogta halkan, a könnyeit nyelve.

 - Nagyon veszélyes dologra készülsz, kislányom, bajod eshet! Ne tedd meg, kérlek! – szólt Ned Malone visszhangos, síron túli hangon.

 - Apa, tényleg te vagy az? – kérdezte döbbenten Daphné, s immár zokogott.

 - Ne kockáztass, Daphné! Nem fog sikerülni… - mondta a jelenés, és halványulni kezdett.

 - Apa! Nem menj el! – csuklott el a lány hangja, s a szellem felé nyúlt.

 - Vigyázz magadra! – hallatszott Ned hangja, de már csak nagyon messziről.

A kék fény homályosulni kezdett, majd teljesen megszűnt, s újra sötétség borul a szobára.

 - APA! – sikította sírva Daphné. – Nem menj el! Nem hagyj magamra ismét! Kérlek, apa! Apa!!!

A lány tehetetlenül rogyott le az ágyára, és mind jobban rázta a zokogás. Évek óta sokszor érezte magát magányosnak, elhagyottnak és szerencsétlennek, de ennyire még soha. Vissza akarta kapni az apját, azt az embert, aki a világon a legjobban szerette őt. Most érezte csak igazán, hogy mennyire hiányzott neki az anyja. És most hiányzott neki igazán Julia, aki szinte a testvére volt. Most ébredt rá, hogy mennyire vágyik a napfény után. Hogy mennyire szeretné, ha a friss tavaszi szellő fújná az arcát, s nem csak a föld mélyének meleg áramlatait érezné.

A zokogás egyre inkább vad hörgésbe csapott át. Daphné a takaróját szaggatta tehetetlenségében, majd miután ez sem segített, megsemmisülten feküdt le az ágyra, s lassan álomba sírta magát.

4.

Csillagos, tiszta éjszaka szállt le a fennsíkra. A sötétben csak az éjszakai állatok halk neszezését lehetett hallani. A faházban is aludt minden és mindenki, egy valakit kivéve: Julia az erkélyen állt, és nézte a homályba burkolózó dzsungelt. Minden olyan békés és csendes volt.

 - A francba az egésszel! – sziszegte, és belerúgott a hozzá legközelebb eső székbe, ami zajosan eldőlt.

A lány még mindig dühös volt a szüleivel való szóváltás miatt. Nem tudta megérteni, hogy miért nem hisznek neki. Joga van gyűlölni Veronicát. Az ő hibája volt minden. Julia arcán könnyek folytak végig. Az elmúlt tizenöt évben nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna arra a szörnyű téli éjszakára. Mindig eszébe jutott Daphné, akinél jobb barátja azóta sem volt. Érezte, hogy újabb könnycsepp gördül végig arcán. Vett egy nagy levegőt, és próbálta visszafojtani az előtörni készülő sírást.

 - Sírtál már eleget… - mondta magának.

Ismét kinézett a homály borította erdőre, s igyekezett más irányba terelni gondolatait.

Hirtelen zajt hallott. A lány körülnézett, de nem látott semmit. Kaparászás. Sercegés. Sehol senki. Julia a hang irányába indult. Semmi. Csak a sercegő zaj. Aztán csend. Julia ismét körülkémlelt. Semmi.

 - Képzelődsz! – mondta magának, de kevés meggyőződéssel.

Még fülelt egy darabig, aztán az asztalhoz kullogott, leült az egyik székre, és fejét két tenyerébe ejtve rákönyökölt a jobb napokat is látott, nyikorgó faasztalra.

Ekkor vett észre egy papírt, ami eddig nem volt ott. Kézbe vette, és megnézte. A megsárgult lapon egy vázlatos térképet és egy kis üzenetet talált. A papíron egy, két pontot összekötő vonal volt, az egyik pont mellett az állt: Faház, a másik mellett csak egy dátum volt: VII.16., este.

 - Vagyis holnap… - motyogta a lány, mikor a dátumra nézett.

Aztán elolvasta a térkép mellett lévő sorokat: Julia! Kérlek, segíts rajta! N.M.

- De kicsodán segítsek? – kérdezte suttogva Julia inkább magától, mint az üzenet írójától.

- És egyátalán ki vagy Te? – kérdezte ezúttal fennhangon.

Majd ismét elolvasta az üzenetet. N.M. A lány szeme magakadt a monogramon.

 - N.M….N.M…. N.M. – mondogatta a lány elgondolkodva, majd hirtelen a lélegzete is elakadt. – N.M. Jesszus… Ned Malone. Nem, az nem lehet. Lehetetlen.

A lány még nézegette egy darabig a papírt, majd a zsebébe gyűrte, miközben elhatározta, hogy holnap elmegy a kijelölt helyre, bárki vagy bármi is legyen ott.

5.

Daphné halkan, tisztán kántálta a varázsigéket, s már kezdett áttetszővé válni. Jó időbe telt, mire ismét ki tudta kapcsolni kavargó gondolatait, s nekiláthatott terve megvalósításának. Apja szellemének váratlan tegnapi felbukkanása felzaklatta és összetörte. Jó ideig gondolkodni is alig volt képes. De most újra minden készen állt. A lány kimondta a két utolsó szót, s eltűnt ruháival és fegyvereivel együtt.

Végignézett magán, s mivel nem látott semmit, elvigyorodott:

 - Nagyszerű!

Lassan, zajtalanul kinyitotta szobája ajtaját, kisuhant rajta, s lopakodva indult célja, a főpapnő hálószobája felé. Az ajtót egy kovácsoltvas kígyó díszítette, s a lány sejtette, hogy különböző védővarázslatok is óvják. Daphné ezeket nem tudta megszüntetni, ezért más eszközökhöz volt kénytelen folyamodni. Várt, és figyelt. Nem telt bele sok idő, egy drow férfi érkezett a szobához, s bekopogott.

 - Gyere be! – búgta bentről egy hang, s az ajtó kinyílt.

A lány csak erre várt. A férfi mögött ügyesen besurrant a szobába. Bent illatos ajzószerek szaga terjengett, s a főpapnő egy eléggé kihívó ruhában csábosan feküdt az ágyán. Nyakában ott volt a medál, amit Daphné meg akart szerezni.

 - Csakhogy jöttél! – mondta szeretőjének, miközben a férfi megindult az ágy felé.

Daphné undorodva húzta el a száját, s úgy gondolta, itt az idő a cselekvésre. Előrántotta láthatatlan kardját, s a drow férfi hátába vágta. Az megdöbbenésében egyet kiáltott, majd holtan esett rá a meglepett papnőre.

Vér csurgott Daphné kezére, s ahogy megérezte annak édes szagát, egyre jobban kezdte elveszíteni a fejét.

A papnő eközbe ellökte magáról halott szeretőjét, s most dühösen állt közvetlenül Daphné előtt, de nem látta őt.

A lány próbálta megfékezni indulatait, amik a vér hatására törtek elő belőle, de elkésett. Megrohanták a fájó emlékek, a düh, a kétségbeesés, s már nem tudta tovább fenntartani a varázslatot és láthatóvá vált.

A papnő hátraugrott meglepetésében, mikor a lány megjelent előtte, de szinte ugyanabban a pillanatban már támadt is. De Daphné gyorsabb volt. Egy párduc erejével és dühével ugrott rá a sötételfre ledöntve azt lábáról. A papnő védekezni próbált, de hiába. Daphné már nem volt tudatában annak, hogy mit csinál. Vadállati erővel szorított ellenfelét a földhöz, majd fogait a drow torkába mélyesztette. Érezte a vér só-édes ízét a szájában, s ettől még inkább elhatalmasodott rajta az állat. Egyetlen erős rántással kiszakította a papnő légcsövét, aki hörögve, kínok között szinte azonnal kimúlt. A lány szájából csorgott a vér, s egy diadalmas üvöltés kíséretében letépte a papnő nyakából a medált.

Aztán, mikor már újra önmaga tudott lenni, elborzadva nézett a papnő holttestére.

 - Azért megérdemelted… - mondta a hullának, s körbejárta a szobát.

Kis idő múlva megtalálta, amit keresett: egy kis pálcát, amivel kaput tudott nyitni a Méylsötét és a felszín között. A lány elsuttogta a szükséges varázsszavakat, s egy örvénylő, fekete-kék kör tűnt fel előtte. A lány elmosolyodott, majd átlépett a kapun.

6.

Julia fegyverrel a kezébe vágott át a dzsungelen. A pont, amit a térkép jelölt eléggé messze volt a faháztól, s mivel nem tudta, hogy mikor kell pontosan ott lennie, sietett, hogy semmiképpen szalassza el.  - Bármi vagy bárki legyen is ott. – gondolta magában a lány.

Remélte, hogy szülei nem veszik észre, hogy nincs elment. Titokban surrant ki a faházból, s reményei szerint ugyanígy vissza is tud majd menni. Nem volt kedve velük még egyszer összeakaszkodni.

Lassan haladt előre a sűrű növényzetben, s gyakran állt meg, hogy közbenézzen, hallgatózzon. Még soha sem járt éjszaka a dzsungelben, s az ismeretlen zajok megijesztették. De semmi sem akadályozhatta meg, hogy tovább menjen.

Nem sokkal éjfél után érte el azt a helyet, ami a térképen be volt jelölve. A kis tisztás kihalt volt, nem mozdult semmi. Julia lelapult az egyik bokorba az erdő szélén, és várt. Eltelt egy óra. Majd még egy. És még egy. Julia nem bírta sokáig, s elaludt.

A faházban a Roxton házaspár békésen aludt, mígnem egy hangos csattanás fel nem verte őket álmukból.

 - Mi volt ez? – kérdezte Marguarite.

 - Mindjárt megnézem. – felelte férje, s már nyúlt is a puskáért, miközben kikecmergett az ágyából.

 - Vigyázz, John! Lehet, hogy veszélyes.

 - Nyugalom! – szólt Roxton, s már indult is kifelé. – Nem lesz semmi… Úristen!

A férfi kővé meredt, s döbbente bámul valamit.

 - Mi történt, John! – kérdezte aggódva Marguarite, s már ott is termett férje mellett. -  Mi a…

Aztán ő is megdermedt, mikor az ajtóban lebegő jelenésre nézett.

 - Ned? – kérdezte remegő hangon Roxton.

 - John! Marguarite! – szólt Malone. – Most nincs időm magyarázkodni. Nagy baj van…

A tisztás sima füvét hirtelen támadt fuvallat borzolta fel. A levegőben egy nagy, örvény jelent meg, s kísérteties fény és suhogó hangot árasztva lebegett. Az örvényből egy magányos alak lépett ki, s rogyott le a fűre, közben az örvény lassan megszűnt, s az erdő ismét elcsendesült.

Julia már teljesen ébren volt, s megbabonázva figyelte a jelenséget. Aztán a térdeplő alakra siklott a tekintete. Sötét volt ugyan, de így is tisztán látta őt a hold fényénél. A lány kapkodva szedte a levegőt, mikor megismerte: Daphné…

Menzoberranzanban a papnő és szeretőjének halála nem marad sokáig titokban. Alig hogy Daphné eltűnt, megtalálták a holttesteket. A Ház Nagyasszonya örjöngött dühében.

 - Hol van az iblith? – kérdezte üvöltve a trónja előtt álló két harcostól.

 - Nem tudjuk, Nagyasszony! – felelte szemlesütve az egyik. – Még nem…

 - Mi az, hogy nem tudjátok?! Megölte a legjobb papnőmet, és az a kis szuka kaput nyitott a felszínre!

 - Igen, de…

 - Kuss legyen! – rikoltotta. – Most rögtön utána mentek!

 - De hogyan…

 - Majd Gromph nyit nektek kaput! – monda a Nagyasszony a város fővarázslójára hivatkozva. – Fogj húsz katonát, és hozzátok elém azt a kis ribancot! Holtan!

Daphné kilépett a kapun, s rögtön térdre esett. A lány kézével támaszkodott, megmarkolta a friss, zöld füvet, s becsukta a szemét, hogy átállítsa azt hőlátásról képlátásra. Aztán meghallotta az éjszaka hangjait, majd érezte arcán a lágy szellőt, ami kellemes, friss illatokat hozott mindenfelől.

 - Sikerült! – suttogta mosolyogva.

Végre szabad volt! Lassan kinyitott a szemeit, s felnézett a teliholdas égre. A hold halvány fény is bántotta szemét, de ezt most nem érdekelte. Majd megszokja újra a világosságot.

 - Szabad vagyok! – mondta nevetve.

7.

 - Daphné?  - hallotta a lány saját nevét egy remegő hangon.

Leugrott, megpördült és szablyát rántott. Látta maga előtt azt a másikat. Először gondolkodás nélkül meg akarta ölni, de aztán jobban szemügyre vette. Olyan ismerős volt számára. Lassan leengedte, majd tokjába csúsztatta szablyáját, s közelebb lépett a lányhoz.

 - Julie… - suttogta könnyeit nyelve. – Tényleg te vagy az, Julie?

 - Daphné… - Julia nem tudott egyebet mondani.

Egymás nyakába borultak, s mozdulatlanul, sírva ölelték egymást hosszú percekig. Aztán kibontakoztak az ölelésből, s kézen fogva, mosolyogva álltak.

 - Azt hittem, meghaltál… - mondta Julia halkan.

 - Nem lehet olyan könnyen elintézni Daphné Layton Malone-t! – nevetett Daphné. – Annál szívósabb vagyok…

 - Kemény fából faragtak, azt biztos… - mosolygott rá vissza Julia, s megszorította barátnője kezét. – Úgy örülök, hogy élsz…

A boldog beszélgetésbe merült lányok észre sem vették, hogy a kapu ismét kinyílt Daphné háta mögött. A felfegyverkezett drow-k egymás után léptek ki az átjáróból, s már lőttek is…

Daphné érezte a hátába fúródó első nyílvesszőt, s már tudta, hogy mi történik. Már nyúlt volna szablyájáért, de újabb nyílvessző találta el. Aztán még egy, a harmadik. És még további három. A lány érezte, hogy menten összecsuklik. Hallotta a hangokat, de nem értett semmit. Ránézett az előtte álló Juliára, de őt csak elmosódott körvonalakat látott belőle. Aztán lábai felmondták a szolgálatot. Daphné már szinte nem is érzékelte, hogy barátnője karjaiba zuhan.

Julia későn vette észre, hogy kinyílt a kapu, s a sötételfek átnyomultak rajta. Látta, amint Daphné teste megrándul, s a lány már nyúl is fegyveréért. Először nem értette, hogy mi történik, de mikor meglátta a drowkat, s azt, hogy Daphné döbbent szemekkel mered rá, már tudta. Felsikoltott, s elkapta az összecsukló Daphnét, akinek súlya s a lendület miatt térdre esett. Látta a rászegeződő nyílpuskákat, s már nem reménykedett csodában. Magához szorított haldokló barátnőjét, összeszorított szemeit, s felkészült az elkerülhetetlenre.

Aztán pisztolylövés dördült. Majd sorban egymásután körülbelül húsz. Julia a lövések irányába nézett, s szüleit látta, akik zihálva, s még mindig fegyvereiket szorongatva álltak, s nézték a halott drow-kat.

Majd Marguarite lányához fordult.

 - Jó vagy, kicsim?

 - Én igen, de… - szavai szipogásba fulladtak, s megsimogatta barátnője arcát.

 - Daphné…

Daphné kinyitotta a szemét, s mosolyogva nézett Juliára.

 - Minden rendben, Julie… - láthatóan nehezére esett a beszéd.

 - Daphné… - kezdet Julia, de feltörő könnyei miatt nem tudta befejezni.

 - Ne sírj…Julie… - Daphné hangja egyre halkabb lett. – Nem megyek el örökre… Még találkozunk…valahol…

 - Daphné, ne!

 - Viszlát Julie! – suttogta elhaló hangon, s utolsó szavait alig lehetett hallani. – Most már igazán szabad vagyok…

Daphné szemei megüvegesedtek. Lassan kifújta a levegőt, de nem lélegzett be újra. Arcán nem látszott fájdalom, csak béke és boldogság.

 - Daphné… - szólongatta sírással küszködve Julia. – Daphné… Ne menj el…

De a lány nem felelt. Többé már nem létezett az anyagi világban.

 - Ismét elvett tőlem az éjszaka, drága Daphné…

Julia magához ölelte halott barátnőjét, és szabad folyást engedett könnyeinek…

Vége!